Cukri önbizalma is lassan de biztosan indult fejlődésnek. Jót tettek neki a lakótelepi séták, a sok kutya  akivel találkoztunk, és az emberek akik mind odáig voltak érte, hiszen annyira aranyos volt. A legnagyobb hatással mégis talán bátyám Bubu kutyája volt rá. Non stop nyomták a játékot. Ha akad kutyákban is hiperaktív, Bubu tuti az volt. Apa már eleve  azért őt választotta, mert ő nem hagyta a többi kutyát aludni, állandóan a fülüket cibálta. Két hónapos volt, mikor megérkezett, berontott a lakásba, és megállás nélkül száguldozott örömében. Minimum meg kellett volna szeppennie, pár órát nyüszögni, ahogyan egy átlag normál kiskutya teszi, ha új helyre kerül. De természetesen ő nem, így Cukrinak ideális stressz oldó volt.

Nekem is jót tett a velük való szocializáció, a menhelyen töltött 1 év önkénteskedés utáni emberekbe vetett megrendült bizalmam is kezdett helyreállni, és új barátokat szereztem. Még mindig visszajártam oda időnként, de figyelmem kezdett csak a saját kutyámra irányulni, hiszen bár minden jól alakult, azért akadtak gondok, például az étkezéssel.  Korábbi kóborka korából ugyanis fennmaradt az a fantasztikus szokása, hogy mindent összeevett az utcán amit csak séta közben talált. Olyan volt mint egy porszívó. Mindegy volt, hogy aszott giliszta vagy bomló rovar, simán benyelte. De végül, 3 hónap kemény meló után sikerült erről is leszoktatnom és véget vetnem a rendszeres hasmenésnek és hányásnak.

Aztán lehet, hogy a stressz is benne volt ebben az állandó gyomor problémában, hiszen nagy volt a kontraszt a menhely és a kinti élet között. Odabenn is remegett mondjuk, mint a nyárfalevél, félt a többi kutyától, odakinn pedig meg kellett szoknia az új környezetet.

Akkoriban, az 1994 körüli Magyarországon, nem volt sok különbség a menhelyi életben a mostanihoz képest, vagyis állandó teltház volt, adományokból tartották fenn magukat, és több segítőre, örökbefogadóra lett volna szükség. Néhány más várossal ellentétben, a miénkben nem altattak állatot, és már akkor is jöttek időnként diákok és vitték ki őket sétálni, én például volt, hogy egyszerre többet is, egy részét pórázon, a többit anélkül. A közeli szőlőskertek alatti útra mentünk, nagyon élvezték, boldogan szaladgáltak és játszottak útközben. Akkor még, 16 évesen bátrabb voltam, vagy inkább a vakmerő a jó szó rá. Vagy csak magabiztosabb, hiszen az önbizalom állítólag az életkorral csökken.

Emlékszem Néróra is, a goromba óriási méretű  juhászkutyára, akinek a gazdája elköltözött, és leadta őt a menhelyre. Ezután bezárkózott, a gondozóját, Rudit  fogadta el egyedül.  Mikor egyszer egy vastag pórázzal  kihozta kenneljéből, odahozta hozzám. ,,Nyugodtan simogasd meg’’-mondta. Néró először hagyta is magát, de amikor másodszor akartam hozzáérni, felugrott és egy laza mozdulattal kettétépte a télikabátomat. Rudi persze halálra rémült, én viszont csak nevettem ezen, tudtam, hogy nem akart bántani. Ha akart volna, simán kettétép engem is, hiszen kb. kétszer annyi kiló volt mint én. Csak figyelmeztetni akart, hogy megértsem, ő nem akarja, hogy megsimogassam. Rudi  akkor megkért, hogy ezt ne áruljuk el a vezetőknek. Először azt hittem, hogy a munkáját félti. De később rájöttem , hogy Nérót.

Cukri persze ott is kiváltságos volt. Kis termete miatt benn lehetett a az irodában, a radiátor mellett, nálunk pedig később a párnámon alhatott, onnan ,,őrizte a házat’’, ugatta éjszaka a zajokat.

A többi menhelyes kutyát is igyekeztek állandó vagy ideiglenes befogadókhoz adni minél előbb. Az akkori menhelyvezetőnél is mindig teltház volt otthon, kb. 15-en biztosan voltak nála mikor ott jártam, benn a házában minden szobában kiskutyák futkoztak. Azt mondta ő ezt azért csinálja, mert amikor magánéleti válságban volt, a két kutyája mentette meg az életét, és azóta az állatokért él.

Mára már, 25 évvel később, kicserélődött az állatvédő csapat nagy része, új tagok vannak, de a mostaniak is emberfeletti munkát végeznek. Talán egyszer majd a felnövekvő generáció állatvédelmi oktatása és egy országszintű szemléletváltás segít megoldani a problémát, addig is a menhelyeknek nagy szükségük van a lehető legtöbb segítségre és még több örökbefogadóra akik elég törelmesek ahhoz, hogy segítsenek ezeknek a kutyáknak boldog életet élni.

(A történet angol fordítása megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)