Amúgy sem könnyű a téli időszak, kevesebb a napsütéses órák száma, az emberek kedélyállapota akaratlanul is csökken, különösen egy önbizalomhiányos tinédzseré. Azóta se volt olyan hosszú tél, óriási mázli, hogy pont akkor kezdtem el madarakat etetni. Véletlenek persze nincsenek, és az egész a kutyám kiscipőjével kezdődött.
Cukri kissé oldalra fordítva vitte a jobb lábát egy kb. 4 hónapos korában történt autóbalesete miatt, mikor még kóborkutya volt, így viszont a körme fölötti rész elérte a betont, és hamar kisebesedett. Elvittem hát egy állatorvoshoz, aki édesapám haverja volt. Ez a doki viszont egész egyszerűen közölte: ,, Amputálni kell a lábát. ’’ Leforrázva, a majd átgondolom szöveggel annyira sietve távoztam, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy mennyivel tartozok. Nem hiszem, hogy bármivel is kellett volna egyébként. Mint ahogyan családtagoknál szokás nagy probléma esetén, természetesen elvittem egy másik helyre. Van a városunkban egy állatorvos asszisztens, sokan mondják, hogy olyan, mintha ő lenne az orvos. Szerintem még az állatok nyelvén is ért, kutyául legalábbis biztosan tud. Belelát a lelkükbe. Őt ajánlotta egy ismerős, így hát odamentünk. ,,Varrjál neki bőrcipőt’’-mondta. Furcsa és képtelen ötletnek tűnt, hiszen nem láttam még kutyát soha azelőtt cipőben, de a kiskutyámért mindent alapon, hazaérve első dolgom volt, hogy szétvágtam a bőrdzsekimet.
Most hagyjuk ki szüleim reakcióját, szerintem addigra édesapám már teljesen biztos volt benne, hogy kislányánál elmentek otthonról, édesanyám meg szerintem mindig is ezt gondolta. Megvarrtam hát a zokniszerű ruhadarabot, ráhúztam a jobb lábára, befőttes gumit raktam a tetejére, és már mehetett is a séta.
Az emberek reakciója nem éppen az volt, mint amire számítottam. Mert hát egy kamasz azért különösen foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak mások, így én is aggódtam kissé, hogy majd szeretett városom rajtunk fog röhögni. De nem így történt. Rendszeresen megállítottak minket séta közben. ,,Jaj de cuki!’’-mondták. ,,Mennyiért adod el a kutyust?’’ ,,Nem eladó. ’’-mondtam már monoton hangon, addigra kezdtem megszokni a lelkes rajongókat.
Leesett a hó. Az állatmenhelyes önkénteskedés kiskutyám mellett háttérbe szorult, muszáj volt máshol kibontakoznom. Elkezdtünk tehát Cukrival madarakat etetni, de nem apróztuk el. A kiscipő működött, hosszú sétákat tettünk az etetős helyig, Cukri boldogan galoppozott, a cipő kopott, hetente újat varrtam. Napi 5 kiló napraforgómagot szórtunk ki 3 különböző helyen, otthon a párkányon, a sulim mögötti parkban, és a hétvégi házunk kertjében. Oda már egyedül mentem busszal, de a parkba mindig együtt tettük meg az utat a hóban, 5 hónapon át, szünet nélkül, hiszen tudtam, ha egyszer elkezdi az ember, abbahagyni télen nem szabad, mert akkor már nem biztos, hogy időben találnak máshol eleséget.
Töménytelen mennyiségű madár jött, óriási csapatokban vártak minket a fák tetején. Süvöltők, erdei pintyek, meggyvágók, tengelicek, balkáni gerlék és még sorolhatnám. Szeretett szüleim persze ismét kibuktak. Nem a mag miatt, azt szó nélkül finanszírozták, aludni viszont nem tudtak. Hajnalban kellett ugyanis etetni, mert hát megérkeztek a gerlék, ellepték a párkányokat és kopácsoltak ezerrel, a többiek lenn ettek a földön a leszórt magokból. A lakásban benn pedig állandóan állt a bál, de tartottam a frontot. Cukri hazahozatalánál már egyszer végigcsináltam, most is menni fog, gondoltam. Nem mondom, hogy nem voltam depis, dehát állítólag a kamaszkor része ez, a mag is a földből kel ki, ott is sötét van. Szüleim aggódtak persze a lakók miatt is, hiszen ez mégiscsak egy tömbház volt és minden be volt terítve maggal, röpültek a többiek ablakára is, tele volt minden ,,szeméttel’’. Embertársaimba vetett hitem viszont tovább erősödött akkor, mivel valami váratlan dolog történt. A reklamációk helyett a többi ablakban is megjelentek a madáretetők. Kicsi lógó dobozok, párkányra kiszórt magok, a madarak száma pedig csak nőtt. Varázslat történt.
Amint kijött a tavasz természetesen abbahagytuk, ilyenkor hagyni kell őket továbbmenni és rovarokat fogni, mi pedig gyönyörködtünk az épület körül nőtt napraforgókban.
A parkban való etetés Cukrinak is jót tett, folyamatosan csökkent a szorongása, hiszen ép testben ép lélek, tartja a mondás. Útközben mindig el kellett haladnunk egy templom előtt. Gyülekeztek az emberek misére, mi pedig csak mentünk tovább a parkba. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit kéne tennem. Betérni inkább vasárnap délelőttönként a templomba és részt venni a misén, meggyónni a bűneimet, vagy menni ki a több százas madártömeghez akik várják az eledelt a túléléshez? Én ez utóbbit választottam.
(A történet angol fordítása megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)