Kerestem hát gyorsan egy környékbeli kutyaiskolát, és nagy lelkesedéssel elvittem őt az első foglalkozásra.

− Nézd  –  mondta az oktató terveim végighallgatása és Foxy viselkedésének pár perces néma szemlélése után − , ha nekem van egy húsz éves autóm, nincs értelme vele versenyezni, mert nem fogja bírni a motorja. Ugyanez a helyzet veletek is. Hiába akarod, hogy gyerekek ölelgessék, ha szemmel láthatóan köszöni szépen, jelenleg ő nem kér ebből. De azt látom, hogy neked tényleg kell egy terápiás kutya. Írd össze pontosan milyet szeretnél, és segítek kiválasztani egy kiskutyát.

Ledöbbenve álltam ott, miközben továbbra is úgy éreztem, hogy Fox a megfelelő erre a célra. De elfogadtam, hogy előbb tényleg a félénkségétől kell megszabadulnia, hiszen nem bírta a zajokat sem, minden hangosabb csattanásra menekült volna, vagy amikor valaki rákiabált a kiskutyájára, az enyém pánikszerűen próbált elrohanni.

– És mit tegyek, ha én most csak vele szeretnék foglalkozni? – kérdeztem.

– Hát, először is lazíts! – válaszolta.

Igaza volt. Kutyám peterdás menekülése óta tiszta görcs voltam. Hallgattam hát rá, és nem erőltettem ezeket  a foglalkozásokat. De nem adtam fel! Elkészítettem a blogomat, és kezdetét vette mindkettőnk közös fejlesztése szép lassan, napról napra.

Rendszeresen magammal vittem az irodámba, ahol az angol magánóráimat tartom. Gondoltam, hadd szocializálódjon kicsit, és így legalább nem kell otthon várnia rám egyedül.

Azóta is hálás köszönetem az összes diákomnak, akik ekkora szeretettel és türelemmel fordultak felé. Egy idő után már el sem tudtam dönteni ki terápiázik kit. A szeretetet, amit ő kapott a gyerekektől, vissza is adta nekik. Egy hónap után már farokcsóválva várta, hogy vajon most ki jön, és hogy kinek a kezére tudna puszit adni. Bár többnyire még csak az asztal alatt mert közeledni feléjük, de mintha megérezte volna, hogy kinek van szüksége több figyelemre, törődésre. Észrevettem, hogy mellette a diákok angol beszéde is folyékonyabb lett, oldódott a feszültségük.

– Mégiscsak terápiás kutya! – gondoltam.

Az elmúlt 1-2 hónapban az online oktatás idején Foxy a képernyőn keresztül bátorította a gyerekeket, felnőtteket, és a mellettem lévő csendes szunyókálásával nyugtatott engem.

 Nemrég viszont újra kezdetét vette az irodai magántanítás, lehetőséget adva azok számára is, akik ragaszkodnak az élő kommunikációhoz és a kutyás órákhoz. Az oktatás napjain pedig Foxy boldogan ugrik be az autóba és alig várja, hogy üdvözölhesse rég nem látott barátait.

 (Az angol fordítás megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)